HTML

Tasblogja

A Mindennapok történései, a külvilág Tas szemével, és észjárásával.

Friss topikok

Címkék

2013.05.24. 12:32 TAS

"Szabadlábon" az ámokfutó cápa!

Mostanság, nem sok olyan kifejezés, vagy szó van számomra, ami hallatán én ugrok mint a  villám. De tegnap este elhangzott két dolog a tv-ből. Cápa támadás és igaz történet. Erre lettem figyelmes. egyből 2 lépésből kint voltam a tv előtt hogy miről van szó. Tudni kell rólam hogy cápa rajongó? cápa kedvelő? nem is tudom melyik kifejezés illik ide a legjobban. Arról volt szó hogy a cápa című nagy sikerű filmnek az alap története ha nem is pont ugyan úgy mint a filmbe, de megtörtént 1916-ban. New Jersey partjainál. Rajongok az ilyen sztorikért! Le is telepedtem hogy most én ezt meg nézem. El nem mesélem mert mi után vége lett, én rákerestem a neten erre és találtam egy szép, leíró történetet erről, mi is történt ott valójában. 

A cápa című film története, nem kizárólag a képzelet szüleménye. Az egész história egy borzalmas nyáron kezdődött, amellyel Amerika történelmének első cápatámadás-sorozata indult el. A New Jersey-i partszakasz vadászmezővé változott, s a tengerek legkegyetlenebb ragadozója volt a vadász. A cápák több százmillió éve a tengerek vadászai, de a 20. század kezdetén egy újfajta zsákmány merészkedett be a birodalmukba.

1916 júliusában, az Amerikai Egyesült Államok keleti partvidékén szokatlanul forró nyár volt. Az emberek komolyan szenvedtek a hőség és a párás levegő elviselhetetlensége miatt, így egyre többen kívánkoztak a víz közelébe. A környék tengerparti strandjai megteltek a hűsölni vágyó embertömegekkel. Bár ekkor már javában folyt Európában a nagy háború az újságok legjelentősebb szalagcíme mégsem erről szólt.

Azelőtt nem volt szokás, hogy az emberek a nagy vizekben fürdőzzenek, csak a 20. század elején vált divattá a tengerekben való pancsolás. A nagy, emberevő halakról szóló régi tengerésztörténeteket csupán legendáknak tartották.

Charles Van Sant 23 éves ifjú, családjával érkezett Beach Havenre, hogy itt töltsék a július 4-ei ünnepet. Vonattal utaztak, és mivel az út nagyon hosszú és forró volt, alig egy órával megérkezésük után, Charles az óceán habjaiba vetette magát. Húga így emlékezett vissza: „Július 1-jén érkeztünk, így rengeteg időnk volt még a Függetlenség Napjáig. A bátyám rögtön bevetette magát a tengerbe. Nem sokan voltak bent, de volt a vízben egy kutya, amelyikkel együtt kezdtek el úszni.”

A fiú és a kutya lábmozgása, a karcsapások, hanghullámokat továbbítottak a vízben. Hogy Charles kutyával együtt úszott, még nagyobb veszélybe került, mivel a kutya szabálytalan mozgása vergődő halra emlékeztet, és ez magára vonzza a cápa figyelmét. Ám az állatka megérezhetett valamit, mert egyszer csak bizonytalanná vált, megfordult, és kiúszott a partra. Van Sant egyedül maradt. Száz métert tehetett így meg, amikor úgy gondolta, ideje kimenni a vízből.

Akkoriban Alexander Ott volt az ügyeletes vízimentő Beach Havenben. „Láttam, amint a fiatalember bement a vízbe. Nekem az a feladatom, hogy mindenkit biztonságban tudjak, de úgy tűnt, minden rendben van.”

Charles Van Sant körülbelül az út felét tehette meg vissza, amikor az őt figyelő, sekélyebb vízben pancsoló, és parton ácsorgó emberek, egy hatalmas uszonyt láttak a közelében felemelkedni a felszínre. Felismerve a helyzetet, azonnal kiabálni kezdtek, de a fiú vagy nem figyelt, vagy nem hallotta meg a veszélyre figyelmeztető hangokat. A támadó egy nagy fehér cápa volt, amely a lábainál kapta el a fiút, és azonnal a mélybe rántotta.

A szemtanúk – köztük Charles húga –, rémülten sikoltottak fel. Alexander Ott, a vízimentő nem habozott, bátran a tengerbe vetette magát, hogy kimentse Charlest. Úszó lévén gyorsan és ügyesen mozgott a vízben. Megragadta a fiút, és kifelé próbálta húzni, miközben a cápa ellentétes irányba ráncigálta áldozatát a lábánál fogva. Aztán egyszer csak elengedte. Az állat eltűnt, de Ott nem tudott olyan gyorsan kifelé haladni a félájult, vérző sebesülttel. A cápa ekkor csapott le másodszorra. Charles utolsó erejével is védekezett, nem hagyta magát. Közben a partról újabb segítség érkezett, többen befutottak a vízbe. A ragadozó ennek ellenére csaknem engedte el a férfi lábát. Ott később így nyilatkozott erről: „Már azt hittem, kijön velünk a partra is. Aztán egyszer csak eltűnt. Azt mondták, csak egy pillanatig tartott az egész, de nekem óráknak tűnt.”

Végre sikerült a partra vergődni. Charles jobb combja és a bal lábszára súlyosan sérült. A comb artériájából dőlt a vér. Talán egy vérátömlesztés megmenthette volna az életét, de 1916-ban még nem állt rendelkezésre megfelelő képzettségű orvos ehhez. A fiú meghalt.

Senki nem tudta pontosan mi támadta meg Van Santet, de sejthető volt, hogy cápa, és elsőként az amerikai történelemben, cápatámadást tüntettek fel a halál okaként a hivatalos papírokon. Bár Van Sant esetét megírták a helyi lapok, mégsem tört ki pánik, mert a szakértők biztosak voltak benne, hogy csak véletlen baleset volt. Sokan egyáltalán nem hitték el a cápatámadás tényét, azon a partszakaszon ugyanis, soha nem történt hasonló eset. Akkoriban úgy vélték, a cápa nem támad élő emberre, csak halottra.

Az Amerikai Természettörténeti Múzeum New York-i munkatársai, dr. John Nichols és dr. Frederick Lucas igazgató, szintén szkeptikusak voltak a hírt hallva. A cápák tudományos vizsgálata épp csak elkezdődött ezekben az időkben. Nichols mindenféle tengeri állattal foglalkozott, s még ő volt az, akiről el lehetett mondani, hogy akkori mércével cápaszakértőnek számított. Kutatásai ellenére úgy vélte, csak a fehér cápa képes az emberölésre, amely elérheti a hat méteres hosszúságot, és akár két tonnát is nyomhat, de a bika- vagy tigriscápa egyáltalán nem eszik embert, legyen akármekkora. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van.

A cápatámadás ellenére, nem zárták le a partszakaszt, és erre nem is volt szükség, mert senki nem akart a történtek után vízbe menni. Ám máshol, pár mérfölddel odébb, már nem voltak ennyire óvatosak az emberek.

Akkoriban még csak kialakulóban volt a fürdőruhadivat. A férfiak térd fölé érő nadrágban, és hozzá tartozó felsőrészben fürdőztek, míg a nők diszkrétebben, szoknyás ruhába mentek a vízbe. Ez persze megnehezítette az úszást és úgy általában a mozgást. Mivel nagyon meleg volt, páran egészen lerövidítették a szoknyarészt, de ezzel kockáztatták a letartóztatást, a törvény megsértése miatt. A rendőrök mérőlécekkel járták a strandokat, és akinek feltűnően rövid volt a szoknyája, annak ruhahosszát megmérték, majd megbüntették a vétkest. Ugyanakkor sokan nem tudtak úszni ezekben az időkben, és nagyon magas volt a fulladások száma. A strandok üzemeltetőit kötelezték, hogy biztonsági úszóköteleket feszítsenek ki a vízre, amelybe kapaszkodhatnak az emberek. Így, egyre többen merészkedtek a tengerbe.

 

Július 4-e nagy nemzeti ünnepe az amerikaiaknak, és ezen a nyári napon is ellepték Jersey strandjait a turisták. Mindenki hallott a három nappal korábbi cápatámadásról, de olyan meleg volt, hogy képtelenség lett volna visszatartani az embereket a víztől. Szerencsére egész nap nem történt semmi baj, így a szállodatulajdonosok és mindenki más is, megkönnyebbülten sóhajtott fel a nap végére.

Ám július 6-án, Beach Haventől húsz mérföldre északnak, Spring Lake-ben újabb szörnyűség történt. Christopher Anderson vízimentő, jól ismerte Charles Bruder 27 éves londinert, aki gyakran lejárt a partra úszni.

„Spring Lake az egyik kedvenc helyem volt – mesélte Anderson. – Imádtam ott úszni, mint ahogy a helyi szállodák dolgozói is. A vendégek strandján nem úszhattunk, viszont kaptunk egy saját szakaszt. Charles Bruder londiner, majdnem minden délután lejárt úszni. Rendes fickó volt, és nagyon jó úszó.”

A baleset előtt nem sokkal, Anderson megkérdezte Brudert, hallott-e a Beach Haven-i esetről. A fiatalember azt válaszolta, hogy hallott, de különösebben nem aggódik miatta, mert előző nyáron Kaliforniában dolgozott, ahol a tengerben nyüzsögtek a cápák. Sokat úszott ott is, de sem neki, sem másnak nem történt soha baja.

„Július 6-án csütörtökön, ismét remek strandidő volt – mesélte tovább Anderson a történetet. – Charles Bruder messzire kiúszott, ahogy szokott. Szeretett távol lenni az emberektől. Azt hiszem, sokan féltek volna kimerészkedni a nyílt vízre, de Brudert láthatóan nem hozta zavarba a dolog. Szokásos délután volt. Egy idő után elvesztettem szem elől.”

Bruder ellenállhatatlan zsákmány lett egy éhes cápa számára, amely támadáskor nagy farka segítségével, akár az 50 km/h sebességet is el tudja érni. A férfi lábaira csapott le. Anderson a partról észrevette, hogy valami baj van, és azonnal cselekedett. „Eszembe jutott a Beach Haven-i eset, és tudtam, hogy tennem kell valamit.” Anderson pár férfi segítségével azonnal vízre lökte a mentőcsónakot, és máris evezni kezdett a szerencsétlen férfi felé. „Hallottuk az ordítást. Életemben nem siettem még így. Emlékszem, amikor hátrapillantottam, már nem volt sehol. Mivel Brudert nem láttuk, ezért a vér irányába haladtunk. Úgy tűnt, nem bukkan már fel többet. Amikor közelebb értünk, hirtelen megjelent. A cápa elengedte.” Anderson beugrott a vízbe, hogy segítsen kiemelni a férfit. „Első gondolatom az volt, milyen könnyű, pedig mekkora ember. Aztán megláttam, hogy az alsó lábszáraiból nem maradt semmi.” Bruder sokkot kapott, és óriási fájdalmai lehettek, de halála előtt még egy utolsó mondatot ki tudott nyögni: „Nem láttam, hogy jön.”

Andersonék azonnal kivitték a sérültet a partra. „Azt hiszem, Bruder meghalt, mire partot értünk. Semmi nem volt, amit másképp csinálhattunk volna. Az egyik fiú biztos volt abban, hogy ezeket a sérüléseket emberevő cápa okozhatta.”

A második cápatámadásnak hamar híre ment. Perceken belül, a több kilométerre lévő fürdőzők is kimenekültek a vízből. Az Amerikai Természettörténeti Múzeumban dr. Nicholst és dr. Lucast elárasztották a hívások. Lucas továbbra is kitartott amellett, hogy a cápa képtelen leharapni egy emberi lábat. Úgy vélte, azok a cápák, amelyek esetleg erre képesek, nem ezekben a vizekben élnek. Ugyanakkor Nicholst a helyszínre küldte, hogy vizsgálja ki az eseteket. Nichols látta még Bruder holttestét. Tudta, hogy a cápák elszokták veszíteni táplálkozás közben egy-egy fogukat, de a férfi testében nem talált ilyesmit.

Akkoriban elterjedt volt a hozzá nem értők körében, hogy a cápák harapása mérgező, mert akár egyes kígyók esetében, a cápák fogai is méreganyagot tartalmaznak. Ma már tudjuk, hogy ez butaság. A cápáknak akár háromszáz fűrészes foguk is lehet, mellyel az emberi húst és csontot könnyedén átharaphatják. A cápa fogai az állkapocs speciális membránjából nőnek ki. Az egyre nagyobb új fogak, folyamatosan előretolják a régieket. Ahogy az első fogak kihullnak vagy elkopnak, a mögöttük lévő átveszi a helyüket. A cápa, élete során akár húszezer fogat is elhasznál, mely annyira éles, hogy a csendes-óceáni szigetvilág lakói egykor borotválkozásra használták.

Az üdülő közösséget sokkolta a hír, és sokáig abban reménykedtek, hogy talán valamiféle tévedés lesz, ám az orvosszakértői vizsgálat egyértelműen bebizonyította, hogy cápatámadás végzett a fiatal férfivel. Innentől kezdve a nyár hátralévő részét beárnyékolta a két baleset. New Jersey környékén mindenki azt találgatta, hol csap le ismét a gyilkos állat.

Közben újabb elképesztő feltételezések láttak napvilágot a balesetet illetően. Volt, aki gyilkos óriásteknősről beszélt; mások azt hitték, hogy azokat a lábakat makrélák rágták le; de olyan személy is akadt, aki meggyőződéssel állította, hogy mindez csak félrevezetés, egy német összeesküvés része, és tengeri támadás készül New Jersey ellen, ezért terelték ide a németek a cápákat.

Július 8-tól minden üdülőövezetnél felállították a fémből készült védőhálókat, és motorcsónakos, felfegyverzett férfiak kémlelték a vizet, hogy lecsaphassanak a „szörnyre”. A fürdőzők mindenesetre biztonságba érezték magukat a védőhálók és az állandó ellenőrzések miatt, így hamarosan visszamerészkedtek a tenger hűsítő hullámai közé.

Eközben történtek olyan esetek, amikor halászok csónakból lettek figyelmesek az állatra és evezőikkel ütni kezdték, mire az visszavonult. Olyan eset is volt, amikor egy rendőr meglátta a fürdőzőkhöz közelítő ragadozót, és leadott rá pár lövést. Rengeteg cápát mészároltak le, de soha, egyik gyomrában sem találtak emberi maradványokat.

Matawan, az USA keleti partvidékének egyik keskeny folyócskája, mely tölcsértorkolattal kapcsolódik az óceánhoz, alig ötven kilométerre New Yorktól. A helybéliek emberöltők óta jártak ide úszni. Egy fehér cápa, normális esetben soha nem merészkedne sekély, ráadásul édesvizű folyóba, de 1916 júliusa minden volt, csak normális nem.

Július 12-én Thomas Cottrell volt hajóskapitány, szokásos reggeli sétájára indult a folyó partján. Dagály volt, és emelkedett a folyó vízszintje. Ahogyan a víz felé tekintett, figyelmét felkeltette az a nagytestű hal, melynek hatalmas uszonyai épp akkor emelkedtek ki a felszín fölé. Régi tengerészként azonnal tudta, hogy cápa úszik az édesvizű folyóban. A kapitány szélsebesen értesítette a lakosokat, de úgy tűnt, senkit nem érdekel, amit mond, sőt, még meg is mosolyogták, hiszen olyan abszurdnak tűnt, hogy cápa van egy kicsi folyóban.

Ők nem tudták, hogy igazából ez nem is olyan ritka jelenség. A Matawan ugyan édesvizű folyócska, és a cápák köztudottan a sós tengereket szeretik, néha mégis előfordul, hogy betévednek egy-egy olyan helyre, ahol igazából nem lenne keresnivalójuk. A Matawan esetében is volt rá példa, hogy bikacápákat találtak a vízben, de mivel nem okoztak soha balesetet, a hír valahogy nem kapott szárnyra. A bikacápa ugyan megél az édesvízben, de 1916-ban úgy hitték, veszélytelen az emberre. A fehér cápa nem úszik be folyótorkolatokba, ahol az édesvíz keveredik a sóssal, de telihold volt, ami szokatlanul nagy dagályt okozott, így nagy mennyiségű sósvíz került a folyamba, s nem volt akadálya, hogy egy nagy fehér cápa kibírjon benne egy-két napot.

A kapitány figyelmeztetése süket fülekre talált a városban, így visszasietett a folyóhoz. Nagyon jól tudta, hogy nyáron a lakosság, főleg a fiatalok és a gyerekek, szívesen lubickolnak a hűsítő vízben, s mivel lelkiismeretes ember volt, nem tudott beletörődni abba, hogy ilyen probléma senkit ne érdekeljen. Azzal is tisztában volt, hogy a feljövő dagállyal a cápa feljebb juthat a folyóban, és fogalma sem volt, mennyi ideje lehet. Motorcsónakjába ült, és a folyón felfelé haladva kikiabált a fürdőzőknek, hogy azonnal menjenek ki a vízből, mert cápa van a Matawanban. A legtöbb ember riadtan futott a partra, de mint mindig, most is akadtak kételkedők, akik kinevették a képtelennek tűnő ötlet miatt.térkép.JPG

Bár a pánik egyre terjedt, ennek ellenére számos ember kereste fel a strandokat. Michael Dunn és öccse Joseph, New Yorkból jöttek hűsölni a környékre. „Joe és én, alig vártuk, hogy megszabaduljunk a városi hőségtől. Megaztán szerettünk úszni. Hallottunk ugyan a cápatámadásokról, de azok kint voltak a tengerparton.”

A Matawan folyó partján kis mólók sorakoztak, amelyekről a New Yorkba tartó hajókra rakodtak. A Dunn fivérek egy helyi barátjukkal Jerryvel, a téglafal mögötti mólóhoz mentek fürödni, úgy két kilométerre a tengertől. Nem hallottak arról, hogy cápa lenne a folyóban.

Elbert O’Hara kamaszkorú fiú, ugyanekkor horgászni ment a partra, de aznap egyáltalán nem volt kapás. Barátja, a 12 éves Lester Stillwell, és még két társuk, elcsalták fürödni a nagy melegbe. Ők a Wyckoff mólóhoz mentek, egy kilométernyire Dunnéktól. Mindig ide szoktak jönni, ha fürdőzésre vágytak. A víz sötét, zavaros volt, de ettől függetlenül semmi szokatlant nem tapasztaltak.

„Egyszer csak valami érdes ért hozzám – emlékezett vissza Elbert O’Hara. – Olyan volt, mint a lehető legdurvább dörzspapír. Fájt is. Minden olyan gyorsan történt. Megláttam az uszonyt, aztán a fogak villanását, és tudtam, hogy cápa. Hánykolódott, és úgy dobálta Lestert, mint egy rongybabát. Örvénylett, és bugyogott a víz ott, ahol Lesternek kellett volna lennie. Furcsa, vöröses szín jött fel. Mind tudtuk mit jelent ez.”

A támadásnak hamar híre ment a kisvárosban. Egész embertömeg szaladt a Matawan folyóhoz. A helybéliek nem hitték, hogy ilyen messzire felúszhat egy cápa a folyón, ám senki nem tagadhatta, hogy a fiúk négyen ugrottak a vízbe a mólóról, és csak hárman jöttek ki a partra.

A 24 éves Stanley Fisher szabó volt, mindenki kedvelte. Szívesen segített másoknak, tisztességes fiatalembernek ismerték. Ő és egy társa vezették a Stillwell fiú keresését. Volt, aki még mindig nem hitte, hogy cápatámadás végzett a fiúval, inkább arra gyanakodott, hogy rohama lehetett, és talán a folyóba fulladt, hiszen tudvalevő volt, hogy epilepsziás. Egy idő után biztossá vált, hogy Lester meghalt. Persze a testét mindenképpen meg akarták találni, hogy családja tisztességesen eltemethesse. Mindenki rudakkal és kampókkal próbálkozott a vízben kotorva. Semmire nem jutottak, ezért Stanley és két társa, a vízbe ugrottak, hátha úgy könnyebben rálelnek a fiú testére.helyszín.bmp

 

Nem sokat láttak a víz alatt. Sötét volt, hátborzongató és magányos érzés. Stanley mélyebbre merült, miközben két társa a felszín közelében maradt. Megpillantotta a halott fiú holttestét, és a belőle éppen táplálkozó cápát. Fisher szembeszállt vele, hogy kiszabadítsa a gyerek testét. Az állat meghátrált, de még nem fejezte be az evést. Fishert szintén megtámadta. A többieknek sikerült a férfit kirángatni a vízből, de sérülései nagyon súlyosak voltak a lábán. Mindenkit sokkolt az eset. Azonnal kórházba kellett szállítani, ám a legközelebbi kórház ötven kilométernyire volt. Bő két óra eltelt, mire vonattal orvoshoz juttatták a fiatalembert, de a sokk és a vérveszteség miatt meghalt.

A cápa elúszott akkor, és újabb célpontja a téglaépület melletti móló lett, ahol a Dunn fivérek és barátjuk, Jerry pancsolt. „Fogalmunk sem volt arról, hogy bármi rossz történt. Hallottam egy motorcsónakot – mesélte Michael Dunn –, aztán valamit, ami lehetett egy kiabáló ember is: Kifelé a vízből! Kifelé a vízből! Elég izgatottnak tűnt a férfi a csónakban. Azt hittem, hogy ő a tulaj, és ideges, amiért ennél a mólónál úszunk. Ahogy közelebb ért, világossá vált, hogy nem velünk van baja, hanem azt kiáltja: cápa! Cápa volt a vízben. Jerry és én belehúztunk, és elértük a létrát. Joe nem volt elég gyors.” A cápa elkapta a kisfiút. „Megragadtam Joe-t, Jerry engem, és együtt húztuk. Nem engedhettem, hogy az a valami elvigye a kisöcsémet.”

Végül sikerült kirángatni a gyereket a cápa állkapcsai közül. Cottrell kapitány segített abban, hogy minél előbb kórházba juttathassák.

„Átraktuk Joe-t a csónakra. Eszméletlen volt. Emlékszem, azt gondoltam, hogy örökre itt hagy, ezért muszáj beszélnem vele, de nem ébredt fel.”

Joseph Dunn volt az egyetlen áldozat, aki túlélte a támadást, de állapota sokáig válságos volt, és az sem tűnt biztosnak, hogy a lábai megmaradnak. Végül egy tehetséges sebésznek köszönhetően sikerült helyrehozni, és két hónappal később már saját lábain távozott a kórházból.

Egyetlen nap alatt két ember meghalt, egy pedig súlyosan megsebesült a Matawan folyó hívatlan látogatója miatt. Az emberek dühödten, bosszúra éhesen vadásztak a ragadozóra. Dróthálót feszítettek ki, dinamitot vásároltak, azt dobálták a vízbe, és néhány óra alatt olyan lett a folyam környéke, mint Európa, amely épp háborútól szenvedett. A ragadozóra száz dollár vérdíjat tűztek ki, ami manapság kétezer dollárt jelentene. Higgadtabb lakosok ésszel érveltek a halak pusztulása ellen, de a harag túlfűtötte az áldozatok rokonait és ismerőseit. Nem akartak irgalmazni a vérszomjas fenevadnak.

A hírek dr. Lucashoz és dr. Nicholshoz is eljutottak a múzeumba. Kénytelenek voltak szembenézni a valósággal, és elhibázott következtetéseikkel. John Nichols úgy gondolta, Matawan tragédiája mindent megváltoztatott. Ennyi szemtanúval nem sok kétség fért ahhoz, hogy valóban egy cápa a bűnös. Dr. Lucas évekig kereste a bizonyítékokat, hogy a keleti parton emberevő cápák lehetnek. Hát most megtalálta. Nichols újabb vizsgálatok miatt a helyszínre utazott.

Két nappal később, két vasúti munkás megtalálta a szerencsétlenül járt Lester Stillwell holttestét. A sodrás kétszázötven méterrel vitte odébb a támadás helyszínétől. Maradványai borzasztó állapotban voltak. Végül elérkezett a temetés szörnyű napja is. Fishert és Stillwellt együtt temették, rengeteg barát, ismerős, rokon és sok-sok kíváncsi bámészkodó jelenlétében.

A cápa végül elhagyta a folyócskát, és visszaúszott az óceánba. A világ azonban megváltozott a matawaniak számára. Féltek a folyóba menni. Nichols viszont úgy gondolta, a cápa haladási útvonalát figyelve, hogy most New York felé tarthat. Nem hitt azonban abban, hogy több cápa lehet a tettes, szerinte egyetlen állatról volt szó. A környéket ellepték a cápavadászok.

Hét nappal később, a Raritan öbölben – mely a Matawan folyót köti össze az óceánnal –, Michael Schleisser állatpreparátor és társa, motorcsónakjukból hálót vetettek ki a vízre, hogy foghassanak egy-két kisebb halat vacsorára, mielőtt hazamennek. Olvastak a cápatámadásokról, de nem sokat foglalkoztak vele. Csendesen himbálóztak a békés tengeren, és halkan beszélgettek, amikor váratlanul nagy lökést éreztek a csónak fara felől. Döbbenten látták, hogy egy nagy fehér cápa akadt a hálójukba. Körülbelül 2,5-3 méteres lehetett, tehát fehér cápa viszonylatban szinte gyereknek számított, ha azt vesszük, hogy másfél méteresen jönnek a világra. Az állat akkora elánnal próbált szabadulni, hogy félő volt, mindjárt lerántja őket a mélybe. A motor ráadásul felmondta a szolgálatot. Nem volt más választás, azonnal cselekedni kellett. Schleisser úgy emlékezett, hogy a csónak aljába bedobott egy törött lapátnyelet, mielőtt kiindultak a tengerre. Ez most jól jött. Felkapta, és szó szerint agyonverte az állatot. A cápa kimúlt.

Miután Schleisser állatok kitömésével foglakozott, és nem egyszer a Természettörténeti Múzeum megrendelésére is dolgozott, nem volt kérdés, mit kezd a döglött cápával. Miután hazajuttatta, hozzákezdett az állat kitöméséhez. Először megszabadította belsőségeitől, s már csak kíváncsiságból is megnézte a gyomra tartalmát. Hallott, olvasott az elmúlt két hét cápatámadásairól, így eszébe jutott, hogy talán azt a cápát fogta ki, de igazából nem hitt benne. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a gyomrot felnyitva hét kilogrammnyi húst távolított el belőle. Ezeknek az állatoknak lassú az emésztése, és a férfi gyakorlott halászként azonnal megállapította, hogy nem halhúsról van szó. Meggyőződését tovább erősítette, amikor a hús mellett gyanús formájú csontokat talált.cápa kitömve.bmp

Később felkeresett egy szakértőt, nevén nevezve dr. Frederick Lucast, hogy mondja meg, pontosan miféle csontok ezek. A férfi kertelés nélkül rávágta, hogy emberi maradványok: alkarcsont és baloldali elülső borda. Schleisser egészen biztos akart lenni a dolgában, így kikérte még egy szakavatott véleményét, és ő megerősítette kollégája szavait abban a tekintetben, hogy valóban emberi csontok, de az egyik maradvány egy fiú lábszárcsontja, a másik pedig egy férfi bordacsontja. Hogy ugyanaz a cápa volt-e, mint amelyik a tragédiákat előidézte, nem bizonyítható, dehogy a közelmúltban ez is embert evett, az egészen biztos. És az is biztosra vehető, hogy 1916 nyarán több hasonló baleset nem fordult elő, vagyis a cápa halálával megszűntek a támadások. Igaz, ebbe az is belejátszott, hogy az emberek nem igen mertek vízbe menni az átélt júliusi szörnyűségek után.

Szóval, így történt! Elvileg. Azon gondolkodtam hogy a fő kolompos cápa még mindig valahol úszkál. Mert a történet csak úgy maradhat igazán izgalmas:) hiszem azt hogy nem sikerült elfogni, kifogtak egyet aminek a belébe találtak emberi csontokat a cikk szerint. De! ez csak azt bizonyítja valóban hogy evett embert VALAMIKOR! De nem biztos hogy, ez volt az!  Ide a végére még egy gondolatot had idézek Csoki barátomtól: "Én nem megyek olyan vízbe aminek nem csempézett az alja" :)  Tegyetek ti is így!:)

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://taselete.blog.hu/api/trackback/id/tr395315921

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása